Radarsötét parabola

1991-ben még a „legkevésbé értett” vénuszi jelenségként írtak róla, eredetüket 1992-ben magyarázták meg először. Az első év várakozásait szimulálandó csak az oldal végén írjuk meg kialakulásuk jelenleg elfogadott mechanizmusát. Addig az Olvasó megfogalmazhatja saját elméletét.

Vénuszi parabolák 10–50 kráterátmérőig is eljutnak, kinyíló karjaik nyugat felé néznek, csúcsuk kelet felé, fókuszpontjukban pedig a kráter van. Vannak anizotróp radartulajdonságúak (más a radarfényességük kelet vagy nyugat felől nézve), hasonlóan a mikrodűnékhez. Ez a szél hatásának nyoma lehet.

Radarsötét parabolák csak a 150 millió évnél fiatalabb krátereknél láthatóak. Eredetileg akár 10–15 m vastagságú rétegüket a szél lassan elhordja (Bondarenko és Head 2009), így az idősebbeknél egyre kisebb területen sötét a kráter körül a felszín (Bondarenko 2003).

A felszínen készült Venyera-képeken látható rétegzett kődarabok lehetséges, hogy a radarsötét parabolákat alkotó rétegek (Basilevsky és mtsai 2004) (lásd a 2. táblát).

Kialakulásuk a vénuszi magaslégköri (60–70 km magasságban fújó), 400 km/h sebességű szeleivel van összefüggésben. Ez az a magasság, ami a vénuszi felhőzónák tetején található. Ezek a szelek mindössze négy-öt nap alatt körbejárják a Vénuszt, azaz a Vénusz kívülről nézve úgy tűnik, mintha négy naponta megtenne egy fordulatot, holott csak a légkör (vagyis ahogy ez látható: a felhők mintázata) forog, az alatta levő felszín 50-szer lassabban (erről az Akacuki japán szonda készített mozgóképet, Horinouchi és mtsai 2017). Ezt a jelenséget szuperrotációnak nevezik. Hiába tehát 117 napos egy nap szerinti nap (déltől délig; Pollack és Young 1975), a hő nem halmozódik fel a nappali oldalon, mert a légköri áramlás egyenletesen elosztja azt. Az áramlás iránya nyugati (kelet felőli), ami megfelel a Vénusz forgási irányának is (ami ellentétes a Földével).

Becsapódáskor felemelkedik egy forró párafelhő, ami nagy energiával magával szállítja a finomszemcsésre őrölt szilárd törmeléket és impaktolvadék cseppeket egészen a légkör határán túlra. Innen a szemcsék ballisztikus pályán folytatják útjukat a légkörön túl, majd amikor visszahullanak a légkörbe, hamar veszítenek sebességükből, de közben visszahulltukban magával ragadja őket az erős, nyugat felé fújó magaslégköri áramlás, és mire a szemcsék a szélzónából kikerülve kiülepszenek a légkörből, parabola alakú üledéktakarót képeznek a felszínen (Vervack és Melosh 1992).

Földi analógiái a finomszemcsés, szél által oldalra fújt törmelékhullásnak a vulkánkitörések hamuhullásai vagy a hóesés. A Földön a felhők fölötti sztratoszférában, azaz kb. 10 km-en állandó irányú nyugati vagy keleti szelek vannak (ezek időnként váltják egymást, Newman és mtsai 2016). A földi sztratoszférikus áramlás kb. ugyanakkora sebességű, mint a vénuszi magaslégköri (egy fordulat: 4 nap), de az alatta 24 óra alatt megforduló felszínhez képest szubrotációval, azaz lassabban mozog.