Völgyhálózat

Többféle típusú völgyrendszerre találtak a Vénusz síkságain, melyek azonban folyóvíz által létrehozott formákat, így pl. meder jelenlétére utaló nyomokat nem tartalmaznak.

Három fő völgyhálózat-típust írtak le a Magellan radarképei alapján (Komatsu és mtsai 2001). A labirintusvölgyek a leggyakoribbak. A labirintusvölgyek több száz km hosszúak, és jellemzően tektonikai deformációk környékén vagy koronák mellett fordulnak elő. A labirintus forma a területre ható deformációs erők hatására jön létre és viszonylag nagy szélességűek völgyeik (lásd a 2. táblát). Folyadék nem folyt bennük, mivel a völgyek lefutása semmilyen összefüggést nem mutat a lejtésviszonyokkal és az egymásba csatlakozó mellékvölgyek nyomán sem nő a völgyek szélessége.

A szögletes völgyek (lásd a 1. táblát) ágai szinte merőlegesen csatlakoznak egymáshoz. Ezek a leginkább összefüggő völgyhálózatok, azaz a völgyeknek nincsenek eltűnő szakaszaik. Szélességük 1 km-nél kisebb. Jellemzően radarsötét sima síkságokon találhatóak. Mivel környezetükben nem láthatóak törésvonalak, árkok, a mégis egyenes-szögletes elrendezés arra utal, hogy a mélyben eltemetett, lávával borított törésrendszer határozza meg lefutásukat.

A harmadik típus a szabálytalan, bogyós (gödröket magába foglaló) völgyhálózatok. Ezek egymásba olvadó beszakadásos gödrök vagy csipkézett peremű mélyedések (lásd a 3. táblát).

Megemlítendő, hogy a völgyhálózatok negyedik típusa csak feltételezett, a tesszerákon található belső síkságoknak van olyan mintázata, ami alapján akár vízformálta völgyek is lehettek egykor (Khawja és mtsai 2020).

Az első három típus kialakulását tektonikus törésekkel, a vékonyabb törésekben folyó vulkáni eredetű felszíni vagy felszín alatti anyagáramlás okozta eróziójával magyarázzák. A labirintusvölgyek közé tartozó széles és lekerekített, „amfiteátrum” völgyfővel rendelkező völgyek kialakulását marsi és földi fluviális morfológiai analógiák alapján értelmezik. Eszerint a felszín alatti rétegekből lassan, „csepegve” előfolyó híg láva alámossa a völgyfőt, és így a völgy hátravágódik. A „csepegő” anyag lehet szilikátos, kénes vagy karbonatitos láva (Kargel és mtsai 1994).

Érdekesség, hogy a vénuszi (láthatatlan) labirintus fogalma már az 1930-as években megjelent a tudományos-fantasztikus irodalomban (H. P. Lovecraft: Eryx falai közt), ami éppúgy véletlen, mint az, amikor a feltételezett marscsatornák illúziójának lerombolásával egyidejűleg valódi medreket és völgyeket találtak a Marson. A marsi folyóvölgyek kutatása igen dinamikus terület. A völgyekben már nem folyik víz, a nyomokat a kutatók víz vagy jég hatásával magyarázzák, mely többféle időszakban is alakíthatta akár egyazon völgyhálózat különböző ágait (Steinmann és mtsai 2020).