Redőgerinces síkság

A redőgerinces síkságok minden bolygón megtalálhatóak, ahol lávasíkságok is vannak, így jó összehasonlítási alapot kínálnak a bolygók között.

A redőgerincek egy törésvonal mentén nyomóerők hatására keletkező, lapos hegyhátak, melyeken kanyargó, éles redők húzódnak. A síkságokon a redőgerincek közel állandó távolságra, egymástól párhuzamosan keletkeznek egymástól.

Kialakulásuk oka a láva hűlésével összefüggő, mélyben történő összehúzódás, több km vastag lávaréteg súlya alatt, mint amilyenek a lávával feltöltött medencék (pl. mare a Holdon). A nyomóerőket általában azzal magyarázzák, hogy a mélyből feláramló, újonnan kiömlő bazaltláva ránehezedik a korábban felszínen levő rétegekre, de a Vénuszon felmerült köpenydiapirok mélyből felfelé ható nyomó hatása is. Hasonló mechanizmussal redőgerincek üledékes anyagban is keletkezhetnek.

A Vénuszon „regionális síkságnak” is nevezik és a globális geológiai térképezés során felmért terület 40%-át borította (Ivanov és Head 2011). Kétféle típusuk különíthető el a Vénuszon: az elterjedtebb, rétegtanilag mélyebben fekvő emelet (Rusalka Formáció), mely radarsötét és gyakoriak rajta a lávamedrek; valamint egy felsőbb (fiatalabb) emelet (Ituana Formáció), ami egységesen közepes radarfényességű, vagy lebenyes lávafolyások tarkítják.

Elsősorban mélyebben fekvő területeken fordul elő. Vastagságát 400–500 méteresre teszik. A Vénuszon jellemzően 10–30 km távolságra ismétlődnek egymástól (Jindal 2019).