Szélcsík

A szélcsíkok a felszínen szélsöpörte területek nyomai, gyakran valamilyen domborzati akadály környezetében.

Szélcsíkot okozhat az, amikor a szél valahonnan üledéket visz el és „tisztára” söpri a felszínt. A Földön a növényzet miatt (a sivatagokon kívül) a szélcsíkok ritkák, a Marson viszont sokfelé láthatóak, ahogy a szél a poros felszínbe kap. A Vénuszon a radarképeken láthatóak szélcsíkok, helytől függően radarfényesebbek vagy radarsötétebbek környezetüknél. A radarképeken a felszín cm-es simasága jelenik meg fényességi értékként (durvaszemcsés: radarfényes), és a Mars esetében az optikai képek fényességét is befolyásolja a szemcseméret (durvaszemcsés: sötét). Ahol a szél a finom szemcséket eltávolítja, ott a maradéktakarón ilyen fényességváltozás jelentkezhet.

Greeley és mtsai (1994) 5830 szélcsíkot találtak a Magellan-képeken. Átlaghosszuk 20 km, szélességük 1 km, alakjuk csepp, legyező vagy hosszú csík. Kráterek környezetében gyakoribbak azok, ahol egymással párhuzamosan futnak, ezeket zebramintásnak nevezik. Az ilyen kráterkörnyékiek nyugat felé irányulnak, követve a globális széláramlást; mások az egyenlítő felé orientálódnak. Ilyeneket kis pajzsvulkánok mögött is találtak, ahol a szélcsík helyén láthatóvá vált a redőgerinces síkság mintázata.

A szélcsíkok általában deflációs (kifúvásos) alakzatok, de a szél a felkapott port, homokot egy másik zónában le is rakhatja. Ezeket a felhalmozási zónákat karéj-és uszálybuckának (az akadály előtt/után), kisebb méret esetén szélzászlónak nevezzük. Ilyen kényszerformák domborzati akadályok körül gyakoriak, és hosszan elnyúlnak a szélárnyékos oldalon.

Szabad felszínbe kapó szél nagyobb szélviharok idején sík területen is létrehoz deflációs jelenségeket. Ilyennek tekinthetőek a becsapódások körül kialakuló lökéshullámok is, melyek egy amúgy szélcsendes vidéken a legfontosabb eolikus jelenségként jelenhetnek meg.

A szélmarta szélbarázdák és maradékgerincek (jardangok) szélcsatornákban alakulnak ki, így ezek a formák a szélcsíkok domborzatilag artikulálódó változataként is értelmezhetőek. Ezzel ellentétben az évszakos vagy alkalmi szelek akár pár hetes megtartási idejű szélcsíkokat is kelthetnek, melyeket később átfújnak az újabb szelek vagy betakar a hulló por. Ilyen változó formákat a Marson már a 19. század óta részletesen megfigyelnek, viszont ott pár évente globális porviharok írják újra a felszíni porviszonyokat. A Vénuszon egyelőre nincs hosszabb megfigyelési sor a felszínről és a porviszonyok sem ismertek, bár a felszíni képek pormentes, inkább sziklás vagy törmelékes felszínt mutatnak. A mérések azt mutatják, hogy a vénuszi szelek a felszínen gyengék. A radarképek felbontása egyelőre talán nem elegendő ahhoz, hogy ha vannak a forró légkörben mozgó portölcsérek, mint amilyenek a Földön és a Marson gyakoriak, azok tekergőző nyomait kivehetővé tegyék.