Mikrodűne

Szélformálta szerkezetek elég nehezen azonosíthatóak a kis felbontású radarképeken. A mikrodűnék jelenlétére a felszínt két irányból is leképező radarképek összehasonlításával következtethetünk.

A mikrodűnék a feltételezések szerint 10 cm – 1 m körüli méretű dűnék, melyek több száz km nagyságú dűnemezőkbe szerveződnek. Mivel a Magellan radar felbontása kb. 100 méteres, ilyen kis alakzatokat közvetlenül nem tud kimutatni.

A képen látható, hogy ugyanarról a területről máshogyan verődtek vissza a radarhullámok attól függően, hogy melyik irányból érkeztek az űrszondától. A radar beesési szöge kb. 26°. A láthatóan jelentős eltérést az okozza, hogy a felszín lejtésszögét tekintve aszimmetrikus (ha lapos lenne, akkor bármilyen irányban hasonlóan verné vissza a radarhullámokat). Számítások szerint ilyen különbséget kb. 35°-os lejtésszög okoz, ami megfelel annak a legmeredekebb szögnek, melyben a homok még megáll, a dűnék esetében azok szélárnyékos oldalán (Weitz és mtsai 1994). Ez egyben azt is jelzi, hogy ezeknek a radarra anizotróp szerkezetnek aktív homokpergésű szélárnyékos oldallal kell rendelkeznie, azaz nem lehet pl. homokfodor.

A Földön ismeretlen, méteres méretű mikrodűnéket (a homokfodor és a dűne közötti mérettartományban) a Marson is lefényképeztek. Ugyanakkor a Marson a földinél ritkább légkörben jönnek létre ezek a formák.

A Vénuszon a radarképek kb. 40%-át lefedő vizsgálattal összesen három helyen találtak ilyen anizotrópiát mutató területeket. Azért nem vizsgálható a leképezett 98%-a a Vénusznak, mert a radarképek 60%-a esetében csak az egyik irányba néző kép áll rendelkezésre, ahol nincs összehasonlítási lehetőség a másik irányba néző képpel.

Probléma lehet a mikrodűnemezők felismerésében még az is, hogy az űrszondán a radar orientációja miatt csak kelet-nyugati fekvésű dűnéket tud kimutatni.

A mikrodűnéket rögtön azután fedezték fel (1992-ben), hogy a Magellan szonda elkezdte a jobb irányba néző képek elkészítését, miután a felszínt „balra nézve” már jobbára lefedte. Ekkor viszont már szélcsatorna-kísérletekből ismert volt, hogy a vénuszi felszíni körülmények között mikrodűnék keletkeznek (Greeley és mtsai 1984).

A Marson a bazalthomokot a ritka légkörben fújó szelek is el tudják szállítani. A Vénuszon a sűrű légkör máshogy mozgatja a homokszemeket, pl. sokkal kisebb magasságba ugráltatja föl a homokszemeket. A szemcsék létrejöttéhez valamilyen aprózódási vagy mállási mechanizmusra is szükség van. A fagyaprózódás vagy inszolációs aprózódás például nem fordul elő a Vénuszon. Ez viszont a normál homokdűnék kérdése is.