Lávacsatorna (kanyargó rianás)

Klasszikus, meredek oldalú, sík fenekű lávacsatornák, melyek nem túl hosszan kanyarognak és általában egy kerek mélyedésből erednek.

A lávacsatornák nagyjából hasonlóak a Földön, a Vénuszon, a Holdon és a Marson is (Kargel és mtsai 1993). Holdi példányait angolul (sinuous) rille-nek, magyarul (kanyargó) rianásoknak nevezik.

A Vénuszon példányaik 10–300 km hosszúak, max. 5 km szélesek és max. 500 m mélyek, jóval mélyebbek a földi folyóknál vagy a lávamedreknél (canaliknál).

Kialakulásukban a lávamedrektől eltérően a termális erózió (azaz a felszín megolvasztása) is részt vehetett. Több mint felük a koronákkal és araknoidokkal mutat kapcsolatot, azaz képződésük köpenydiapirhoz kötődhet, ami nagy kiömlési rátájú, hosszú ideig tartó lávafolyásokat produkál.

Az egyik legismertebb holdi lávacsatorna, a Hadley-rianás feltételezhetően eredetileg felszín alatti lávaalagút volt, ami egy vastag, felfújt (a kéreg alatt vastagodó, felduzzasztott) pahoehoe lávafolyás belsejében jött létre, majd teteje beszakadt (Keszthelyi 2008). A vénuszi lávafolyások esetében joggal feltételezhető hasonló képződés.

A lávacsatornák forrásánál levő kerekded mélyedések a láva felszínre jutásának forrásai (lávaszökőkút). Itt a láva termális erózióval mélyülve lávatóvá gyűlt, amelynek anyaga végül a lávacsatornában lefolyva ürült ki (Head és Wilson 1980).

Bár egyes lávacsatornákra készültek részletes tanulmányok, általában nem tisztázott, hogy felszíni vagy felszín alatti lávafolyás hozza-e őket létre és hogy a csatornát mechanikus vagy termális erózió vájja-e ki; és hogy a csatornákat egyáltalán erózió vagy konstrukció (lávafolyás, aminek a belsejében, lávahátak között alakul ki a csatorna) alakítja-e ki.

Érdekes adalék, hogy a kanyargó holdi lávacsatornákat először Johann Hieronymus Schröter ismerte fel 1787-ben. Ő nevezte az alakzatokat Rille-nek, ami németül barázdát jelent. Első katalógusukat Julius Schmidt (1866) publikálta, amikor már több száz volt ismert. Egyik szép holdi példájuk a Schröter-völgy. Kanyargó voltuk miatt sokáig – néhányan még az 1970-es években is – folyóvízi medreknek tartották őket, bár a Hold és a Mars legpontosabb térképezői, Beer és Mädler ezt már 1838-ban sem tartotta elképzelhetőnek, mert nem hegyekből ereszkedtek lefelé. A kanyargó völgyek elmélete jól illeszkedett a holdtengerek (mare) azon magyarázatához, miszerint valaha víz volt e medencékben, és ma a tengerfenék üledékeit látjuk. A Holdon azonban sosem volt folyékony víz, mivel légköre sincs.