A Vénusz feltérképezésének kezdetei

A Vénusz felszíne a látható tartományban nem térképezhető, mivel állandó és teljes a felhőborítás. Csak radarral lehet képet alkotni felszínformáiról.

Az első radarjelet 1959-ben küldték a Vénusz felé. Az így kapott adatok alapján állapították meg, hogy nagyon lassan forog a tengelye körül és a Földhöz képest visszafelé. Korábban azt hitték, hogy forgási és keringési ideje megegyezik, azaz mindig ugyanaz az oldala fordul a Nap felé. 1962-ben a Szovjetunió az SZSZSZR morzekódot sugározta a Vénusz felé és a visszavert jel rajzát örömmel közölték a lapokban.

Az első felszíni alakzat, amit a 60-as évek közepén azonosítani tudtak, az Alfa és a Béta jelet kapták, és ezeket mindmáig így nevezik. Ezek igen fényes radarfoltok. A radarképen (lásd az ábrát) és az ez alapján készített térképen (lásd a képen) (Rogers és Ingalls 1969) látható, hogy a Vénusz középpontján a 320° hosszúsági kör fut keresztül. Ez a félgömb látható (általában) akkor, amikor a Vénusz a legközelebb van a Földhöz. A Vénuszt a Földről akkor szokás megfigyelni, amikor a legnagyobbnak látszik, mivel ilyenkor érhető el a legjobb felbontás. Ezt a helyzetet alsó együttállásnak hívjuk, amikor a Vénusz a Föld és a Nap között van (ilyenkor az éjszakai oldal látható tőlünk). A Vénusz és a Föld keringése szorosan kötődik egymáshoz: 8 földi év alatt pont 13 vénuszi év telik el, és ez az oka, hogy földközelben ismételten ugyanaz az oldala fordul felénk időszakonként.

Az ezután felfedezett fényes alakzatot a rádióteleszkóp munkatársai Maxwellnek nevezték (ő dolgozta ki a 19. században az elektromágneses hullámok elméletét). Ma már tudjuk, hogy ez egyben a legmagasabb hegység a Vénuszon. A további alakzatokat már mind nőkről nevezték el, a Vénusz bolygó nevéből kiindulva.

A földi radartechnológia mellé beálltak a Vénuszhoz küldött űrszondák is, melyek Vénusz körüli pályáról térképeztek. Először a Pioneer Venus készített domborzati térképet, majd 1983-tól a szovjet Venyera–15 és –16 szondák térképezték az északi féltekét 1–2 km-es felbontással (Barsukov és mtsai 1986). Ezen adatokat a szovjet kutatók V. A. Kotelnikov vezetésével vastag atlaszban közölték 1989-ben; és ennek alapján már geológiai térkép is készült, szokatlan módon az amerikai USGS kutatóival közös kiadásban.