Egy magyar a Marson
Szimulációs kísérlet a utahi Badland bázisán
"Habcom, this is EVA 8. Do you copy?" Hamarosan visszaérünk a bázisra. Már látszik a Phobos-csúcs. Milyen jó újra látni.
Még egy perc, és a vörös dombok mögül feltűnik a hab, a lakóegység (habitate) fehér hengere. Mellette az üvegház lilán világít, a dombon a házi csillagvizsgáló. Hazaértünk a nyolcadik EVA-ról, szkafanderes terepmunkánkról. Leparkoljuk az ATV-ket, mindent járó járgányainkat a hermetikusan zárt garázsban. A zsilipbe cipeljük nagy ládában a terepről hozott kőzetmintákat, és az egyperces várakozás alatt lekeféljük egymás szkafanderéről a port. Aztán kinyílik az ajtó: "Welcome!". A habban maradottak segítenek lehúzni a sisakot, lecsatolni sajgó tagjainkról a szkafandert. Végre igazi levegő! Öt perc, és mindenki a laptopja mellett ül, vadul gépeli a terepmunkán gyűjtött adatokat, írja az elemzést, másolja a terepen vastag kesztyűben filctollal fóliára írt koordinátákat. Folyik a munka a Mars Desert Research Stationön, a Mars Society Mars-analóg bázisán.
Az állomást Robert Zubrin alapította 2002-ben itt, a utahi Badland területen, nem sokkal a kanadai szigetvilágban felépített arktikus bázis megvalósítása után. Ez a két telep jelenleg a legismertebb központja az emberes Mars-utazás előkészítésének. Nem a NASA tartja fenn, hanem a Mars Society nevű amerikai magánszervezet, amelynek magyar tagozata is van. A bázis felépítése nem sokban különbözik a NASA által tervezett Hold-bázistól: egy álló henger alakú emeletes szerkezet. A földszinten a kémiai, biológiai és geológiai labor, barkácsasztal, mosdó, EVA- előkészítő öltözőszoba, felül a "nappali", a konyha és az étkező és hat kicsi hálószoba. Mindez egy kerek, nyolc méter átmérőjű alapterületen.
A hab többé-kevésbé önellátó: a mellette lévő üvegházban nő a sóska és ott van a víztisztító (a szennyvízben is hasznos növények élnek). Az energiát a szomszédos domb mögé rejtett generátor adja. Az internet műholdon jön. A legénység kéthetente cserélődik: az érkező hat ember két hétre való ennivalót hoz magával. Én a 42. legénység "Mission Geographer"-je vagyok.
A legénység főbiológusa extremofileket keres a sivatagban. Talajmintákat vesz azokon a helyeken, ahol fehér sókiválás vagy gipszkristály van, és fertőtlenített sós tápoldatba teszi őket. Aki kibírja, az sókedvelő extremofil. Este megmutatja, amint kis fehér kerek valamik nőnek üvegtégelyében. "A kicsinyeim." Holnap megnézi a DNS-üket, hogy megállapítsa, kicsodák is ők. C'est bon - mondaná a parancsnok.
Csak szkafanderben mehetünk ki a habból, a zsilipen át. Ha nem így tennénk, megtörnénk a simet, vagyis a szimulációt. Egész ittlétünk erre épül: azt "játsszuk", hogy a Marson vagyunk, élünk és kutatunk. Kitapasztaljuk, hogy egy geológus mit tud szkafanderben elvégezni, milyen eszközök kellenek a munkájához, hogyan tudjuk rögzíteni az adatokat (írásban vagy rádión). Miközben mi a saját szakterületünkön kutatunk, más kutatásoknak mi vagyunk az alanyai: "human factors study", "food study", "media consumption study": reggel és este a pszichológiai tesz kitöltése a nap egyik kötelessége.
Az én feladatom a napi EVA-k tervezett útvonaláról térképet készíteni a terepre indulóknak, majd a terepről beérkezőket kikérdezni, és amit lehet, térképre vinni. Mint a kis herceg geográfusa - de minden másnap én is a terepmunkások között vagyok, nyakamban térkép, GPS, fényképezőkép, jegyzetfüzet, kesztyűmre ragasztott toll. Ha csak lehet, a látott és még névtelen domboknak, gerinceknek a terepen nevet adunk: Csíkos Sárkány-hegy, Kissing Camels Range, Husar-hágó. Utóbbi névadója a Pécsi Tudományegyetemen készített HUSAR-2b napelemes minirover, amelyet a terepen is kipróbáltunk. Időnként "simen kívül" látogatók is érkeznek: újságírók, NASA-kutatók.
A környék valóban marsi. A Mars Society alapítói egész Amerikát bejárták egy olyan helyért, amely megfelel a Mars-bázis szimulációjához. Az egyik helyen túl sok növény volt, a másikon indiánrezervátum, végül a utahi sivatagban találtak egy helyet, Hanksville "városához" (benzinkút, bolt, motel, három ház) közel. Ide jelentkezhetnek az önkéntesek, akik részt szeretnének venni a kísérletben. "Hard Work, No Pay, Eternal Glory". A legénység: egy parancsnok (a mi esetünkben tényleges katonai tapasztalattal), főmérnök (igazi NASA-guru), orvos ("HSO", valójában csillagászat- és társadalomismeret-tanár) és a kutatók: geokémikus, geológus stb. Reggel megbeszéljük a napi EVA tervét, este megírjuk a jelentéseket a "Mission Supportnak", ami 10-20 fénypercre lévén a habtól, nem tud irányítani, de háttérsegítséget ad, és várja a napi jelentéseket. Ennek PR-szempontból nem elhanyagolható része a napi fotók kiválasztása és a képaláírások megszerkesztése. Ez általában szkafanderes Mars-kutatók fényképe a vörös, laza üledékből álló dombok mögött. A habból és környékéről négy webkamera közvetít élő képet az internetre - valószínűleg hasonló lesz a Marson is (a közvetítés ilyen e-mailekhez vezetett egyikünk feleségétől: "Ó, szóval ez a kemény munka, a konyhában sörözni!"). A kikapcsolódás: a vacsora alatti 40-50 perces beszélgetés és néha esti mozizás (Shrek, Simpsons, Galaxy Quest - és egy becsempészett Mézga Aladár). Fürdés négynaponta, hacsak az üvegháznak nem kell több szennyvíz.
Bár a megérkezéskor kitöltendő szerződésben benne van, hogy meghalhatunk, és semmi felelősség, a szimulációban "tényleg" meghaltak már: biokémikusunk, ráadásul az egyetlen nő a bázison: szkafanderének ventillátora romlott el. Akkor még nem jutott eszünkbe, hogy egyikünk átadhatja a saját levegőjét a másiknak, összekapcsolva a két szkafandert - erre csak este jöttünk rá, amikor átbeszéltük a napot. De így már megvan a vészhelyzet megoldása. Egy vizestömlő van, amelynek szívószála bármelyikünk sisakjára csatlakoztatható.
A napi terepmunkák első számú célja: az EVA-parancsnok vigye ki a kutatókat a terepre, ahová menni akarnak, és hozza vissza őket. Minden egyéb másodlagos. Ha a megbeszélt időpontig nem jelentkezünk, mentőcsapatokat küldenek értünk. A terep elég kemény: vízmosások árkolják, amelyek állítólagos utakat kereszteznek. A Marson nem valószínű, hogy ilyen friss erózióra utaló nyomokat találnánk, mint ahogy a környék dinoszauruszcsontjai és fosszilis kagylóhéjai sem nagyon marsbéliek (bár: ki tudja?). A vörös, növénytelen dombok, a rétegkibukkanások, a szárazság, a hideg már közelebbi analógia.
A terepen rádión keresztül beszélünk, ami furcsa, hiszen két lépésről is ugyanúgy halljuk egymást a rádión, mint amikor több száz méterre vagyunk és nem is látjuk egymást. Ha elromlik a rádió, mutogatunk. A legfontosabb jel: a felfelé fordított hüvelykujj.
Amikor először terepre léptem a szkafanderben, egy ideig valóban úgy lépegettem, mint az Apollo-űrhajósok. Tudatalatti, vagy a nehéz csizma miatt? Odakint a kavicsos sivatag, különleges lepusztulásformák, a völgyekben néhány száraz növény: nem látszik, milyen évszak van. Hétágra süt a nap, a szkafanderben izzadunk, a sisak ablaka bepárásodik, így meglepő látvány egy keményre fagyott tócsával találkozni. A terepet csak látjuk, nem érezzük. Mégis akkora utat teszünk meg mintavételezés, jegyzetelés mellett egy négyórás EVA során, mint amekkorát a "Robotgeológus" roverek tettek meg a Mars felszínén - két év alatt.
A bázis egyik fontos célja lehetne az is: hogyan adja át az egyik legénység a következőnek a tapasztalatait, a hivatalos jelentéseken túl. Erre azonban két hét alatt nincs idő, és úgy tűnik, a helyi háttért biztosítóknak sincs. Találtam egy 2003-as szöveget a "könyvtár" poros könyvei között, ami leírja ugyanazokat a problémákat, amikkel mi is találkoztunk - és a megoldásokat. Így minden legénység szinte újra kezdi az egészet, beleértve a környék felderítését. De talán ez így jó, hiszen a Marson először az első legénységnek kell sikerrel járnia.
A Mars-kutatás a Mars Society számára egyértelműen az emberes Mars-utazást jelenti. Az előkészítésben az MDRS-bázison eddig két magyar vett részt: a 23. legénységben Kereszturi Ákos, a 42.-ben én. Várják a további jelentkezőket. A mi generációnknak ez lehet a legigazibb Mars-utazás. És most megyek segíteni kenyeret sütni. Nincs bolt a közelben. A Marson vagyunk.
Mars Desert Research Station,
2006. január